Elérkezett a tél

Elértkezett a tél. Elérkezett, itt van, és a rá jellemző kegyetlenséggel gyötri, riogatja és szinte térdre kényszeríti Alghero lakosait. Hihetetlen gyorsasággal, meglepetésszerűen, szinte a semmiből ért minket teljesen felkészületlenül, és arra kellett ráébrednünk, hogy itt az egyszerű óvintézkedések már mit sem érnek. Sosem gondoltam volna, hogy a természet ilyen könyörtelen terrorra képes. Az összes itt élő
eszkimó, akik az otthonukban uralkodó környezeti tényezők elől utaztak ide, a megváltó melegre vágyva, fülüket-farkukat behúzva menekültek vissza az (immár szinte trópusi sivataginak tűnő időjárással rendelkező) iglujaikba.

A hideg szó elveszti az értelmét, elveszti a súlyát, amikor az itteni szinte természeti katasztrófahelyzetet szeretnénk definiálni. A szél fúj és a sebessége eléri akár a 30 km/h-s sebességet is! A hőmérséklet napok óta egy fél fokkal sem haladja meg a 14 Celsius fokot, minden embert az otthonába kényszerítve! A kis hiú reményt nyújtó nap távolról integető sugarai is csak néhány órán át melegítik a szívünket, de este 6 órakor riadót fújnak ők is, és a hegyek közé bújnak az elviselhetetlen helyzet elől. A csapadék van, hogy egy egész órán keresztül esik, egyetlen szárító kötélen lévő ruhát sem kímélve, és a páratartalom mint súlyzó nehezedik mindenki vállára! Habár ez hihetetlennek hallatszik, igaz: este 10 körül,a mikor a nap már a fehér zászlóját sem lengeti, még az ember lehellete is látszik!

És mindennek ellenére, mint hős harcosok, legyőzhetetlen titánok, az emberek állják a (havat) sarat. Hála a kitartó és semmitől meg nem rettenő tanároknak (egy-két gyengébb láncszemet kivéve) és diákoknak az iskolai élet megy tovább, akár napi 2-3 órát is megtartanak! Ezt nevezem elszántságnak!

Köztük én is, a többiek mellett természetesen eltörpülve, minden tőlem telhetőt megteszek. Nem törődve eme természeti csapás elképesztő tömegének kilenc egész nyolcvanegyszeresével, folytatom a tanulást, és minden kis tartalékomat igénybevéve még szórakozni is eljárok szombatonként. Még a felszolgált olasz ételeket, és  izgatóbbnál-izgatóbb ízesítésű pizzákat (amelyek a hidegre való tekintettel hamar elvesztik kényeztető melegségüket) is jóízűen, meghátrálás nélkül fogyasztom. Ezt nevezem kitartásnak!

Habár a végsőkig kitartok, és eszemben sincs elveszíteni a reményt, nem ígérhetek semmit. Ilyen körülmények között lehet csak igazán nehéznek nevezni az életet. Mondjátok meg a családomnak, hogy szeretem őket!