I Promessi Sposi

Csak hogy hallassam a hangom, vagy inkább, hogy olvastassam a betűim, kiegészítem az előttem szólókat. A mai nap kifejezetten izgalommal feltűzdelve telt, és kiderült, hogy a tegnap írtak hamisak, ugyanis arra jöttem rá, hogy akár eladni is el tudnának. Ez persze nem teljesen igaz, de az tény, hogy sottotitoli illetve hihetetlenül aktív és

polipszerű gesztikuláció (ezt majd egy kicsit később) hiányában majdnem teljesen elvesztem.

Miután A. magamra hagyott, a földrajz tanítónéni elkezdett kiváncsiskodni, illetve olyan kérdéseket feltenni a földművelésről, amire véleményem szerint egyetlen létező nyelven sem tudnék válaszolni (nemhogy olaszul). Aztán a matematika órán megtapasztaltam, hogy milyen lehet úgy bent ülni az órákon hogy nem értek semmit (kiváló tapasztalat, de azért nem bántotta volna a kis önbecsülésemet a tudat, hogy ezt sohasem éltem meg). A másodikos anyag év eleji részében ugyanis az egyenletrendszerek megoldását tanulmányozzuk, mindenféle random képlet és betű szerepeltetésével, illetve koordinátarendszerben való ábrázolással. A probléma megoldásának érdekében készítettem egy képet a tábláról, amit majd egy kedves üzenet társaságában (melyben segítségért esedezem) elküldök az illetékes tanítóbácsimnak, reménykedve a válasz érkezésében.

A harmadik óra testnevelés volt. Az első olyan óra, amit önfeledten élveztem, ugyanis végre megbizonyosodtam arról, hogy nem Magyarországon vagyok. Ennek oka pedig, hogy a testnevelés óra alatt az én osztályom (ahol mindenki fiú és 15 éves) össze van vonva az egyik velem egyidős osztállyal. Mivel ez volt az első napom, és nem voltam tisztában azzal, hogy testnevelés felszerelésre is szükségem lehet, az egész órát a padon ülve töltöttem, ahonnan természetesen folyamatosan nyomon követtem a testnevelés óránk menetét, ám egyszer-egyszer, amikor a szemem a terem másik felére tévedt, olyan látvány tárult elém, amit szavakkal megfogalmazni nem igazán, ellenben megmutatni ezzel a videóval (természetesen a gyümölcsök nélkül) lehet:

Az utolsó két óra remekül kezdődött. A tanárnő, miután kis lazító ray-ban szemüvegben beérkezett a terembe, kényelembe helyezte ülőgumóit (leült), majd mikor észrevette hogy: 'hé ez meg ki, ő eddig nem volt még', rögtön megpróbált beszélgetést kezdeményezni, inkább több, mint kevesebb sikerrel. Először megkért, hogy beszéljek magamról, gondolom tudta, hogy ezzel szerzek egy kis magabiztosságot, aztán pedig elkezdte mesélni… nem, elkezdte eljátszani, hogy miről is van szó ebben a vékonyka 7-800 oldalas kis regénykében (amit már egy előző postban említettünk). Itt végre éreztem, hogy csak ragadt rám valami otthon, illetve itt, és még magamat is meglepve értettem hogy miről van szó. De ugye minden szerelem három évig él, és semmi sem tart örökké, amikor elkezdtünk olvasni, az előtte zenés-táncos előadást (ebben semmi tulzás nincs, a tanárnő éppen csak a fején nem pörgött) ihlető könyvet ismét kezdtem elvérezni. Az egyetlen dolog amit a két órás felolvasás alatt megértettem, néhány ige mellett, hogy a két főszereplő neve Lucia és Renzo. 

Mára ennyi, és csak hogy tényleg hagyományt teremtsek, a mai idézet:

'Pesante è buona, pesante è affidabile, se non funziona può usare per colpire!'

Ci sentiamo